"Keletre a Naptól, nyugatra a Holdtól..." -avagy séta a Szigetvári Várban a tavaszi napéjegyenlőség idején

"Az ész itt az Észnek satnya fattya:
csak a dolgok héját tapogatja,
csontig sose jut." - Weöres Sándor: de profundis (részlet)

„Lumina in tenebris clariora sunt” - „a sötétben tündöklőbb a fény” (Quintillianus)

a vár ÉNy-i bástyája

'A fény börtönében árnyékok a rácsok...’ -   a rácsokon túl fényözön...

„In hoc signo vinces!” – „E jelben győzni fogsz!”

„…miközben imádkozott, az Úr egy fénylő kereszt és egy felirat látomását küldte a császárnak, mely arra figyelmeztette őt, hogy ezen jel által győzedelmeskedni fog.” (Eusebius Pamphilius)

Így szólt a felírat Nagy Konstantin császár látomásában 312. október 27-én, a Maxentius császár ellen vívott Milvius hídi ütközet előtt, melynek hatására később a kereszténység jelképeit viselték katonái pajzsukon. (Vanyúr István: Civitas Invicta emlékmű)

Megszentelt kövek – régvolt templomok kövei épültek itt be Zrínyi ’arany tyúkos’ várába, s kövenként lelkek sokasága lett a habarcs közé keverve elegyesen nagy tettekkel...

Énekmondó-regös-ormáni magyar hang a múlt ködéből:
„Ne hagyj minket elesni hitünkben. Mind halálig vívjunk te nevedben…” - Kiss István szobra, 1967.

Jel gyanánt – „Éljen!” szól az ítélet a bajviadal isteni ítéletének végén. - Bencsik István szobra

"Civitas Invicta" – immár bevésve, reméljük letörölhetetlenül Nemzeti Emlékhely.

Oroszlánfejű ’kapubálvány’ – kinek kapura szegezték fejét – nyelvét ölti felénk, nem hallgatag, mint a láncos híd örökre néma őrei. Talán Heráklész ő, vagy Sámson – egyik Zeusz, másik Samas ( a Nap) fia – a bajnok. Mert bizony mind kővé váltak a hősök, akik Medúza arcába néztek, míg Perszeusznak sikerült először legyőzni a gorgót.

„…militum invictorum”- a legyőzhetetleneknek- áll a posztamensbe vésve.

’- Ahogyan én teszek úgy cselekedjetek ti is!’ – mondá a nagy Zrínyi.
Szabó Tamás emlékműve, 2016.

"Tedd ide ujjadat, és nézd a kezemet…” János evangéliuma 20:27

’Euphémosz’ (azaz "tiszteletreméltó") - Öreg barát – 180 esztendő nagy idő az embernek, de a titánoknak ez még ifjúkor virága

Avis - szárnyas

„De adaték az asszonynak két nagy sasszárny, hogy a kígyó elől elrepüljön a pusztába az ő helyére, hogy tápláltassék ott ideig, időkig, és az időnek feléig.” (Jelenések könyve 12:14)

Zágon Gyula – Zrínyi címere

AV.I.S. - "anima vivat in sempiterna..." - "a lelke örökké éljen..."

„… mutattam pogánynak, hogy nagy Jehovának kedves szolgája voltam…”

Somogyi József – Zrínyi Miklós lovasszobra. 1968.

Rózsa és kereszt - rozsdás sírkereszt a várudvaron. 

„S tovább, küszöbről-küszöbre a hű nép,

lefelé, amint szirmonkint a Rózsán

nevezni őket soha meg se szűnnék.”

Dante: Paradiso, Canto XXXII. 13-15.

’nagy titok rejtezik itten’ - vasrács a vár keleti kapualjában.

’Ahol a fények árnyékot vetnek…’

Vanyúr István - Zrínyi sírfödele (művészi rekonstrukció)

'-Virág vagy kereszt'?

"Ám amikor látta, hogyan

tűnnek elő sorban, sokan,

és csillogó vas-ingjüket,

s hogy a sisak szikrát vetett,

s látott lándzsát és pajzsokat,

melyen sugárt tükröz a nap,

ezüst, arany, azúr színét,

és szépségét és kellemét,

mond: "Kegyelem, Úr-Istenem,

angyalokat lát két szemem."

Chrétien de Troyes: A Grál regéje - Lackfi János fordítása (részlet)

Kerek asztal - a magyar 'Almaszigetben' - hírdetve a lovagok testvéri esküjét és a vezérek fogadalmát - "primo inter pares..."

"Csak törpe nép felejthet ős nagyságot,
Csak elfajult kor hős elődöket;
A lelkes eljár ősei sírjához,
S gyújt a régi fénynél új szövétneket.
S ha a jelennek halványul sugára:
A régi fény ragyogjon fel honára!"

Garay János: Az Árpádokból (részlet)

„Mindig új élet lesz a vérből” (Márai Sándor: Mennyből az angyal) - Virít a kankalin a tavaszi várudvaron.

Képek, szöveg, szerkesztés: Lebedy János

Zrínyi Miklós és a Vilics testvérek

                                                Zrínyi Miklós és a Vilics testvérek

1566. november 1-én kelt Szokolovics Musztafa budai pasa levele Miksa császárnak, melyben tudatja Zrínyi Miklós temetését. A levélben egy rendezetlen ügyről is szó esik, a Vilics testvérek ügyéről, melyben kéri a császár közbenjárását. ¹

Zrínyi Miklós rabként tartotta Mahmud agát. Mahmud agáért öccse Musztafa lovashadnagy kezességet vállalt, túszként Szigetváron maradt, míg bátyja összeszedi önmagáért a 3000 arany váltságdíjat. A 300 tallér híján teljes váltságdíjat meghozó Mahmud agát Zrínyi lefejeztette.

Mehmed pasa azt állítja, hogy most már mind a váltságdíj, mint Mahmud öccse Zrínyi fiánál van.

1566.08.05-én történt, hogy: „… Zrínyi úr Mahmut-aga Vilics fejét is levágatta valamilyen hitszegésért, amelyet az úton, sziget felé haladva, követett el. Ezt pedig leginkább azért tette, hogy félelem legyen a várban.” – írja Cserenkó Ferenc szemtanúi leírásában.²

Zrínyi temetéséről pedig Istvánffy Miklós írásában is olvashatunk:   

„[47.] Zrínyinek az fejét az harc után egy kevéssel Ali fõ jancsár aga el vágata, (: akinek az róla lefosztatott marhái is jutának együtt egy Perván nevû igen fõ lovával) s az táborban Mehemethez küldetvén, s ott karóban tétetvén az törököknek s egyebeknek csudájára lõn. Az derekát penig banjalukai Vilics Musztafa lovashadnagy, ki annakelõtte rabja vala, hamarjában eltemetteté.”³

„…Kár lett volna, ha ily lovagias vitéznek testét az ég madarai falják fel! Ha kívánod, atyád holttestét elküldöm, vagy küldj te őérette megbízható embereket és én átadom a holttestet…”

-          írja Szokolovics Musztafa Zrínyi Györgynek szóló levelében.⁴

Zrínyi teteméről úgy látszik, hogy kifejezetten Szokolovics Musztafa rendelkezik, ő küldeti el a fejet a győri táborba, valamint a temetési hely ismeretében felajánlja Zrínyi Györgynek, hogy átadja, vagy elküldi a maradványokat.

A válaszlevelet nem ismerjük, de elképzelhető, hogy György reagált a megkeresésre. A budai pasa császárnak írt leveléből mindenesetre az derül ki, hogy a váltságdíj és Vilics Musztafa is Györgynél vannak, hiszen ebben kéri a császár közreműködését. Úgy értelmezhető tehát, hogy Zrínyi György a temetéssel megbízott Vilics Musztafával személyesen is találkozott. Legkézenfekvőbb dolognak tűnik, hogy a temetéssel megbízott személy vitte el az erről szóló levelet is az érintettnek és onnan november elején még nem tért vissza a budai pasához, joggal feltételezte, hogy Zrínyi György fogságába kerülhetett.

Lebedy János

1.     1. Zrínyi Miklós a szigetvári hős életére vonatkozó levelek és okiratok.

Codex Epistolaris et Diplomaticus Comitis Nicolai de Zrinio. Monumenta Hungariae Historica

Magyar Történelmi Emlékek. Kiadja: A Magyar Tudományos Akadémia. Első osztály. Okmánytárak. Harminczadik kötet. Bp. 1899.

Link: https://digi.lib.pte.hu/hu/barabas-samu-zrinyi-miklos-levelek-es-okiratok-mta-bp-1899-2-2044#page/5/mode/1up

2.      2. Cserenkó Ferenc: Sziget ostroma (1566) ford.: Ruzsás Lajos és Angyal Endre, in: „Affelett sokszor harcolást töttek” – Források a Délvidék történetéhez 1; Hatodik Síp Alapítvány, Bp. 1997.

3.      3. A szigetvári ostrom leírása Tállyai Pál XVII. századi kéziratos Istvánffy-fordításából. Közzéteszi: Benits Péter

4.      4. Szabó Géza – Piros Tamás: Hol nyugszik a szigetvári hős? in: Élet és tudomány. LXIX. évf. 44. szám, 2014.október 31.

Takáts Sándor: Vezír Szokolli Musztafa basa („A Nagy Musztafa”)

in: A török hódoltság korából. Génius Kiadás, Bp. 1927. Link:https://digitalia.lib.pte.hu/books/takats-sandor-a-torok-hodoltsag-korabol-budapest-genius-1927/web/index.php?page=a085&wpid=2975

Nemere István: Régi magyar világ. Napkút Kiadó

Link: https://books.google.hu/books?id=qcJfDwAAQBAJ&printsec=frontcover&hl=hu&source=gbs_ge_summary_r&cad=0#v=onepage&q&f=false

Gulácsy Irén: Tegnap és régmúlt. Elbeszélések. Fapadoskönyv.hu Kiadó, 2013.

Kőbe vésve...

„Felette nagy hiábavalóság, azt mondja a prédikátor; felette nagy hiábavalóság! Minden hiábavalóság!
Micsoda haszna van az embernek minden ő munkájában, mellyel munkálkodik a nap alatt?
Egyik nemzetség elmegy, és a másik eljő; a föld pedig mindörökké megmarad.”

Prédikátor könyve 1: 2-4. (Károlyi Gáspár fordítása)

"És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket."
János Evangéliuma 8:32 (Károlyi Gáspár)

Kőbe vésve…

avagy „Vanitatum vanitas…”

Kedves Olvasó! 
A január különösen kedvez a gondolatok sarjadásának. Így vagyunk ezzel mi is, mikor ősi helyünkről (Szigeth vára) múltba révedezve vendégül látjuk kicsit Kölcsey Ferencet, Marcus Aureliust vagy Bölcs Salamon királyt. Egyikük fogja a másik kezét. Így citálja elénk Weöres Sándor – De profundis-a Oscar Wilde-ot a mélységből Dávid király 130. zsoltárára. De ha már a dolgok velejéről esik szó mostanában egyszerűen lenyűgöz Dante Infernojának legmélyéről kivezető „titkos út” – melyen át, mint írja „…így jutottunk ki a csillagokhoz.”

„Per aspera ad astra”- „göröngyös az út a csillagokig” - avagy „minden elmélkedés nehézséggel/küzdelemmel jár.”

Az ’aspera’ – durva/göröngyös, fosztóképzője nélkül - bizalom, remény értelemmel gazdagodik. Ez már tényleg a dolgok legalja akar lenni. A teljes reményveszettség állapotából csakis a csillagok közé vezethet az út minden multidimenzionális értelemben.

„Ki tudja merre, merre visz a végzet

Göröngyös úton, sötét éjjelen.

Segítsd még egyszer győzelemre néped,
Csaba király a csillagösvényen.”

Mérhetetlen szerencse, avagy „Sors bona, nihil aliud”- azaz „Jó szerencse, semmi más” ( ’…a jószerencse nem más, mint az Istentől kapott jó sors…’ - írja Zrínyi), hogy nekünk itt van ’Bendegúznak vére’, aki járatos kalauza galaxisunknak.

„Monda néki Pilátus: Micsoda az igazság?” (János Ev.: 18:38)

Persze ez az Ember okoskodása. Pedig a képlet egyszerű, már Betlehemben is megmondták az angyalok: ’Dicsőség Istennek! Békesség az embernek!’

„Békesség néktek!” – köszönti a feltámadott Jézus tanítványait (János Evangéliuma 20:26). Így köszöntik egymást a muszlimok is - „Salem aleikum!”

Úgy is mondhatnánk, nincs ’kőbe vésett’ emberi igazság. A Mózes kőtáblái azok ritka kivételt képeznek, mert azokra Isten a saját ujjával írta fel (Mózes II.:31:18) – a Törvény betűit.

Nem így a miénk. A mi szigetvári „kő” tábláink gyakorta tele vannak kisebb-nagyobb talán véletlen tévedésekkel, kisbetűs igazságokkal. Mivel kis csokrunk helytörténeti érdekességnek is számíthat, vegyünk elő belőle párat.

Az 1939-es emléktábla a várkapuban

Első példánk a szigetvári vár kapualjában található 1939-es emléktábla. A viszonylag tömör történeti összefoglaló a kor tudásából merít és első vonalban tájékoztatja a várba lépő vendégeket. Ami elsőre szembeötlő tévedés az egy hibás évszám: 1554. Valójában Kerecsényi László 1555. októberében tartoztatta fel sikeresen az ostromló törököket. „Voltak, akik úgy vélekedtek, hogy most Szigetvárt kell megtámadni és ostrom alá venni. Toigon azonban, jobb tanáccsal élve, az ilyenféle tanácsokat könnyen elvetette, mert tudta, hogy az a vár a természettől is, védőművekkel is igen védett, továbbá el van látva a szükséges dolgokkal, valamint nagyszámú vitéz őrséggel; meg azután már a nyár az őszbe is hajlott. Minthogy azonban úgy döntött, hogy visszatérőben Pécsre tér ki, hogy ott, élve a város kényelmével, a harcokban kifáradt katonáit néhány napig pihentesse, Szigetvártól nem messze a közeli hársfaerdő és Szenterzsébet falu között, az alkalmas vízellátás miatt az Almás patak mellett tábort ütött. Itt töltötte azt a napot s az arra következő éjjelt. Kerecsényi Lászlót, Szigetvár parancsnokát, aki később Gyulát a törököknek átadta, nagy rémület fogta el, s nem tudta, hogy mit tegyen, ha az ellenség megtámadná. Toigon azonban, miután Szigetvárnak rövid ideig súlyos gondokat okozott azáltal, hogy ostrommal fenyegette, megkezdett útját másnap folytatta, s Pécsnek, innen pedig néhány nap múlva Budának tartott. Kerecsényi László nem sokáig habozott, lemondott a szigetvári parancsnokságról.” – írja Istvánffy Miklós történetírásában. Azért tegyük gyorsan hozzá, hogy nem egészen így zajlottak ezek az események, de irodalmi szempontból jól kontúrozzák a későbbi hősies küzdelmet.

A másik zavarba ejtő dolog már az első sorban olvasható ’első’ kijelentés. Ennek a közkeletű vélekedésnek az alapja szintén Istvánffy Miklós munkáján nyugszik: „... A várat azért nevezik Szigetnek – latinul Insula-, mert őseink emlékezete szerint az elmúlt századokban Anthem Ozsvát, akinek ősei, mint mondják Görögországból jöttek Magyarországra, azon a szigeten, amelyet a szomszédos erdőkből és hegyekből eredő, s itt állóvizet és mocsarat alkotó Alma patak hozott létre, egy kör alakú tornyot épített, s ezt Szigetnek nevezte; egy tavat képzett ki, azáltal, hogy a patak medrét kitisztította, kiszélesítette és kimélyítette, s mentében hosszú földsáncot emelt. Utódai több épületet és bástyát is emeltek. Végül Enyingi Török Bálint a helyet úgy megerősítette, hogy még János király is kiállotta.” – Mint láthatjuk ebből a szövegértelmezésből egyértelműnek tűnhet, hogy „Sziget első erősségét” ki és mikor építhette. A probléma viszont az, hogy 1383 előttről egyelőre nincs hiteles okleveles adatunk Szigetről – eddig rendben is volnánk, azonban a 60-as évek régészeti kutatásai a várudvar ÉNY-i részében elhelyezkedő, fennemlített erődítmény alatt egy régebbi „lovagvár” nyomait is fellelték. „A kis téglavár minden kétséget kizáróan korábban épült, mint torony, ugyanis – mint ezt fen részleteztük, - ez utóbbi épült rá a vár alapfalára. A kis lovagvárat formája, építési módja, valamint a területén folytatott kutatás leletanyaga alapján a XIV. sz. végére helyezzük.” – írja Kováts Valéria régészasszony. Erről persze nem tudhattak a lelkes emléktábla állító polgárok 1939-ben. Viszont a tény nem cáfolja Istvánffy Miklós állítását sem, aki nem ír elsőségről, persze más korábbi várról sem említ semmit, csak Sziget elnevezésének okait magyarázza. A datálással azonban megjegyzem, hogy gondok vannak. Pusztán, mivel nincs ennél korábbi hiteles írásos emlék Szigetről (bár leletekről esik szó) kényelmesnek tűnik ennek a korábbi lovagvárnak a datálása. De mi a helyzet akkor, amikor a leletek egy majd’ kétszáz évvel korábbi birtokközpontra mutatnak, a „lovagvár” alaprajzi adottságaival együtt? A paradoxon feloldása abban lehet, hogy eredetileg a Sziget elnevezés az építéshez kötődik, de a régészeti előzmény egy korábbi korszakhoz, melynek a neve valami egészen más lehetett. Így a „lovagvár” e helyen, de nem a „Sziget” nevet viselő helyen épült. E hely neve akkor legvalószínűbb, hogy ’Alma’ lehetett.

A következő helyszínünk a szigetvári Zárda utcai Páduai Szent Antalról nevezett néhai ferences templom. A templomhomlokzat két szélén két eltérő információval szolgáló emléktáblát is találhatunk.

A Zárda utcai templom

a 'Műemlék' tábla

A másik tábla a templom falán

A ’Műemlék’ címzésű táblán az 1688-as építési dátummal van némi fenntartásunk. 1688-ban még igencsak török világ volt e helyen és egészen precízen egy török mecset állott itt. Ezt megerősíti az előbbinek ellentmondó második tábla felirata. Ez a feltehetően fából épült török épület szerepel Leandro Anguissola olasz hadmérnök 1689-es visszafoglalás utáni állapotokat hűen tükröző várostérképén is. Meglepő viszont a tájolása, ugyanis keletelt, tehát nem délkeleti tájolású, mint a legtöbb török vallási építmény. Ez a tény már többünket is elgondolkodtatott afelől, hogy lehetséges, hogy itt volna keresendő Szigetvár középkori plébániatemploma. Egy 1551-ből származó összeírás a ugyanis a ’Nagy utca’ („Platea Magna”) egyik végén említi a pap házát, mely elvileg a templom közelében állhatott. Ez Szigetvár tekintetében mindenképpen a K-NY-i főút irányával egyező lehetett. A töröktől elfoglalt városban szokás volt a korábbi keresztény épületek dzsámivá alakítása. A ferences templom előtti keletelt fából épített mecset alatt, lehetséges, hogy ott húzódnak a középkori város plébániatemplomának alapfalai.

A szigetvári könyvtár épülete

...egykor: zsinagóga (forrás: Szigetvári képarchívum)

Harmadik példánkat csak röviden jegyezzük, mivel külön tanulmány tárgya is lehetne. A Mártírok útján találjuk a szigetvári Könyvtár épületét, melyet eredetileg zsinagógának emeltek 1852-ben. Így is működött 1944-ig, amikor a település életében meghatározó értelmiségi szerepet betöltő zsidóságot tragikus körülmények között elhurcolták. Az 50-es években a gazdátlan épületből könyvtár lett. Az előcsarnokba belépve, emléktábla örökíti meg az áldozatok névsorát.

A könyvtár bejárata

A mártírok emléktáblája a könyvtár előterében

A szigeti várostrom 400. évfordulója alkalmából megrendezett ünnepségek várostörténeti jelentőségéhez kétség sem férhet. Ebben az időben, illetve az ezt követő években Szigetvár több köztéri műalkotással gyarapodott, így vagy úgy erősítendő a „hely szellemét” – a korszellemhez igazítva a fazonját. Ebből a lázas igyekezetből származik a következő példánk. Biztosan állíthatom, hogy a szándék nemes volt a kivitelben, ismerve az alkotója jóhírét, mégis apró, de ’tudományos’ hiba keveredett a heraldikába. Zágon Gyula – Zrínyi címeréről van szó, mely a szigetvári vár jelenlegi északi kapuboltozatának belső homlokzatán látható. Az alkotó – roppant termékeny munkásságáról is nevezetes - művészettörténet-rajz szakos tanár úr, akinek több míves famunkája is megtekinthető jelenleg is a zeneiskola folyosóján, valamint egyik festménye - a Zrínyi búcsúja – jelenleg is a vármúzeumban. Nézzük most azonban jobban meg ezt a címerábrázolást. 

A szigetvári vár északi kapuboltozata a Zrínyi címerrel

Zrínyi Miklós címere 1554-ből (a kép a szigetvári múzeumban bemutatott tablóról készült)

A motívumok ismerősek: koronás lovagsisakon griffmadár, alatta a címerpajzs két mezőre osztva. Balról vártorony, jobbról a két sasszárny látható. A koronás lovagsisak a muraközi grófságot jelképezi. Az állatalak azonban változó a Zrínyieknél, de eredendően sárkány, mely aztán áthajlik griffbe, majd főnixmadár alakot ölt a maga gazdag jelentéstárával. Így (is) üzentek a Zrínyiek akkoriban. A címerpajzs két mezeje viszont felcserélődött az eredeti címerhez képest. Ez szemet szúrhat, illetőleg bizonyos részletekre felhívhatja a figyelmet. A két sasszárny egyértelmű – ez a Subics ősök címermotívuma a korai középkortól kezdve. A másik mező már néha vitatott értelmű. A közvélekedés Csáktornyára gondolhat a vártorony láttán, netán esetleg Szigetvárra (mely, mint tudott nem Zrínyi magánbirtoka, hanem királyi vár volt), azonban sehogy sem tudnánk eligazodni a sűrűben, ha nem vennénk észre azt a másik aprócska különbséget is mely a két címert a felcserélt oldalak mellett szétválasztja. Pedig ez a két csillag teszi helyre a kérdést, több rendben is. A csillagmotívum a Frangepánok címeréből eredeztethető. 

Frangepán Duim pecsét a Magyar Országos Levéltár oklevélgyűjteményéből származik, 1452. június 20-ai okiratdatálással. Ehhez hasonlóan Frangepán Márton (1471. július 2.) pecsétje is két-két címerpajzsot tartalmaz. A jobb oldali, mely heraldikailag az előkelőbb helynek számít, vágott mezőben csillagot, a bal oldali két oroszlánt mutat. 

Bár a mi esetünkben egy címerpajzson belül látjuk a megosztást, aligha lehet kétséges, hogy itt a Zrínyi Miklós - Frangepán Katalin házassága következményeképp létrejött címertársításból eredhet és ezúton is jelzi a Zrínyiek új dinasztiaalapítását. Elég, ha a nemes elődök tudatával a kései leszármazottakra is feltekintünk. A helyes ábrázolás (bár kétségtelen korabeli nem hivatalos ábrázolásokon így, felcserélve is előfordul) az volna, ahogy az armálison láthatjuk a jobb mezőben az atyai Subics, a bal mezőben a hozományos – Frangepán örökséggel.

A rövid, korántsem teljes összegzés célja az érdeklődés felkeltését kívánta szolgálni, elsősorban pusztán filozófiai és várostörténeti értelemben. Szigetvárnak ugyanis vannak különös történetei. Például vannak itt vándorló szobrok, emlékművek is. Lehet ezekkel is gondolnunk kellene egyszer, hiszen valóságunk részét képezi ez is, mint az a víz ami a csapból kifolyik.

Lebedy János

Források:

Pallas nagy lexikona - Link: https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-a-pallas-nagy-lexikona-2/p-1434B/per-aspera-ad-astra-14C21/

Kislexikon - Link: http://www.kislexikon.hu/per_aspera_ad_astra.html

Csanády György: Székely himnusz - Link: https://hu.wikipedia.org/wiki/Sz%C3%A9kely_himnusz

Szerecz Miklós: „Sors bona, nihil aliud” - Link: http://szigethvar.hu/var/sors-bona-nihil-aliud
Istvánffy Miklós: Historia rebus Hungaricis - Magyarország története

Kováts Valéria: Sziget várának kutatástörténetéhez, Janus Pannonius Múzeum Évkönyve (1966) (Pécs, 1967)

Szakály Ferenc: Sziget mezőváros lakosságának „connumeratiója” 1551-ben

Lebedy János: „Vörös torony”- a szigeti lovagtorony történetiségének alapvetései - Link: http://kincsesziget.blogspot.com/2013/11/v-behaviorurldefaultvmlo_914.html

Rainer Pál: A Frangepán család címerváltozatai a XV-XVI. században - Link: http://epa.oszk.hu/01600/01610/00018/pdf/vmm_18_1986_15_rainer.pdf

Temesvári Jenő: A Zrínyi család címerváltozatai - Link: https://temesvarijeno.blog.hu/2010/04/02/a_zrinyi_csalad_cimervaltozatai

Zrínyi vére - Link: http://magyarnemes.blogspot.com/2010/03/kulonos-tekintettel-184849-es-es.html

gróf Nyáry Zsigmond: Zrínyi Ilona és az Árpád-ház, Magyar Családtörténeti Szemle 1943, 4.2. szám

300

300'

-avagy gondolatok a "Zrínyi" mítosz anatómiájának örök párhúzamaihoz 

Sziget.

Honfi! Ha fellépendsz düledék várára Szigetnek,

Sírva ne említs szót, sajnos eleste felől:

Ott hős Zrínyi mellett bátor daliái nyugosznak:

Gyönge panaszszózat bántja nagy álmaikat.

Wörösmarty Mihály

Prológus

A mítosz nem történelem, hanem a valóság előtt álló színes szövet, cifra köntös. Időben-térben tőlünk távoli dolgok lenyomata, akár a csillagképek, melyek dimenziói nemcsak valóságról, de a szemlélő nézőpontjából alig-alig felfogható szépségről és harmóniáról szólnak. A mítosz szubjektív művészet, szent (nem profán) tudás. Lényege nem a történés lépésre pontos ismerete, hanem a lépéseket mozgató erő, ok, cél, motiváció ismerete. Miként szicíliai Diodórosz fogalmaz: „Általában azonban úgy áll a dolog, hogy a régi mítoszoknak nincs egységes és egybehangzó meséjük; épp ezért nem kell csodálkozni, ha a régi történeteket elbeszélve egy s más tekintetben nem vagyunk összhangban az összes költővel és történetíróval.”

A láthatatlanból előálló látható nézőpontjából építi fel világát, érezve-tudva, hogy mindez a valóság sokak számára nem, vagy nehezen megfogható része. Nem babona, sokkal inkább tapasztalat, egyetemes bölcsesség – a gondolkodó ember elméjén keresztül felfogható léteszencia, elixír. Már ha egyáltalán éber álomként éljük életünk és vannak még kérdéseink.

„...ha láttak is, hiába láttak ők,
s amit hallottak, azt sem értették, akár
az álomképek, éltek öntudatlanul,
mint kiknek minden mindegy...”

(Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz)

Ki az ki bírja európai kultúrkörünk örökségét, vesztesnek merné mondani háromszáz bajtársával Leonidászt?! A történelmi tények ismeretesek, a hadtörténet örök példája ha önfeláldozó bátorságról esik szó. Thermopülé – fogalom. Szigetvár - Zrínyi öröksége hasonló példa a magyar történelemben, a régi keresztény Európában visszhangos párhuzam. Zrínyi a magyar/horvát Leonidász. Wörösmarty Mihály epigrammájának sorai jelenleg Szigetvár főterén olvashatóak az Oroszlán emlékmű, Hazánk első közadakozásból (!) elkészült 'Zrínyi Emlékműve' talapzatán.

A párhuzam már a korban is él, reneszánsz örökség, de új fényt kap az ébredő új magyar identitásban a XIX. század nemzeti romantikus környezetében. Lengyel Dénes történeti mondái között közli Dugonics András (1817) – Spártai felelet című adomáját, miszerint a szultán röviden üzent Zrínyinek: „Küld el a kardod, ha élni akarsz!”, melyre Zrínyi válasza ekképp hangzott: „Gyere a kardért, ha halni akarsz!”- majd felkötve kardját vitézeivel kitört a várból küzdött hősiesen mindhalálig. Ezek a szavak zengenek Moravecz Levente – Zrínyi 1566' c. drámai hatású rockmusicaljében.

„Ez a dicső hős, ennek küzdelme vette bele Szigetvárt a világtörténelembe. Leonidas volt keresztény erkölccsel.” (Szibenliszt Béla, 1924.)

„Talán Thermopülainál volt ilyen egyenlőtlen az erőviszony Xerxész és Leonidász között.”

(Varga Szabolcs, 2016)

Nemhogy nem újdonság, csak feledett bölcsesség mindez melynek nyomába szegődünk kis lépéseinkkel, kutatva a színes szövet között húzódó aranyszövedéket, hátha mesél a finomra munkált nemesfém ötvöse kezéről.

A nagy klasszikus: Spárta

Kr.e. 480-ban vívta legendás harcát Leonidász („oroszlán fia” vagy „oroszlánhoz hasonló”) király a Thermophülai-szorosnál a hatalmas perzsa sereggel szemben. Az egyesült görög had nagyjából 7000 főt számlált, melyből kitűnt Spárta 300 harcosa. Mellőzve a hadtörténet eseményeit témánkra összpontosítva inkább a spártaiak hátterét kívánjuk megvizsgálni. A hadjárat idején Spártában ősi ünnep van (Karneia), mely idején a szokások nem engedték a hadviselést -ezzel is magyarázható (lehetne) részben, hogy miért „csak” ennyien indulnak hadba. A hadba vonultak olyan harcosok voltak, akik már hagytak utódot maguk után. Továbbá ismert egy jóslat, miszerint Spárta csak egy Héraklész véréből származó király halála árán menekülhet meg. Leonidász királyi háza pedig Heráklésztól származtatta magát. A spártaiak csapata, mint azt az események is bizonyították önfeláldozó harcra készült, amit be is teljesített a küzdelem harmadik napján augusztus 11-én – mely a csata emléknapja. A hagyományok szerint a perzsa roham előtt Xerxész követe felszólította a görögöket fegyvereik átadására, amire a legendás válasza a spártai királynak valahogy így hangzott: „Gyere értük, vedd el!”

Megjegyzendő, hogy bekerítésük előtt Leonidász elküldte maga mellől a görögök zömét, csak 700 theszpiai, és 400 thébai harcos tartotta a szoros bejáratát, akik közül a theszpiaiak mindvégig kitartottak és elestek a spártaiak oldalán a thébaiak pedig megadták magukat. A túlélők pedig nemcsak továbbadták a történteket, de a hősök példáját látták benne, mint azt a későbbiekben látni fogjuk.

Leonidász holttestét a veszteségek miatt őrjöngő perzsa király állítólag példátlanul meggyalázta. Fejét levágatta és a testet keresztre feszítette. Később a maradványokat visszajuttatták a spártaiaknak, akik szokásaiktól eltérően a delphoi jósda utasítására nagy gyász közepette temettek el. A hősök emlékére oroszlánt ábrázoló emlékművet emeltek Szimonidész örök hírű soraival:

„Itt fekszünk, vándor vidd hírül a spártaiaknak: Megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”

A háromszázak harca nem volt hiábavaló áldozat. Vitathatatlan morális következményein túlmenően katonai értelemben is jelentős eredmény volt. Az időt nyert görögség következő esztendőben méltó válaszcsapást tudott adni Plataianál. Ebben az összecsapásban, Arisztodémosz, aki szemsérülése miatt túlélte Thermopülét is halálmegvető bátorságával tüntette ki magát, visszaszerezve nemcsak becsületét, de tisztességet is nyerve népe között.

A „Balkezes” római

Kr.e.508-ban az etruszkok híres királya Lars Porsenna ostromgyűrűbe fogta Rómát. A legenda szerint ekkor egy Gaius Mucius nevű nemes ifjú polgár látva a város nélkülözését és tehetetlenségét cselekvésre szánta el magát. A terve szerint megölni készült az etruszkok királyát. A szenátus jóváhagyásával kilopózott a városból az ellenség táborába és az uralkodó közelébe került. Azonban a királyt nem ismerte fel, így tévedésből az írnokot szúrta le. Mire őt elfogták és a király elé állították aki előtt jobb karját az áldozati oltár lángjába tartva azt mondta, hogy rajta kívül 300 római ifjú esküdött fel ugyanerre. A király csodálva bátorságát szabadon engedte és elvonult seregével Róma alól. Az elhíresült eset után, jobbját használni nem tudván „Scaevola” - „Balkezes” melléknevet kapta és igen nagy tiszteletet lett jussa népe körében. A hagyomány szerint Kr. e. 480-ban (ugyanabban az évben amikor Leonidász) hunyt el 44 éves korában.

Gedeon – a bibliai hős

„Az Úr ezt mondta Gedeonnak: Ezzel a 300 emberrel, akik szürcsöltek szabadítlak meg benneteket, és adom a kezedbe Midjánt.” (Bírák 7:7).

Az Ószövetség korának hőse Gedeon népének bírája. A honvédő harcra szerveződő sereg létszámát isteni parancsra 300 válogatott főre csökkenti, majd a három részre osztott csapat kezében kürtökkel és cserépedényekbe rejtett fáklyákkal három felől rohanja meg ellenség táborát éjjel. A siker biztos előjele az ellenség táborában kihallgatott őrálló álmáról való elbeszélése. Gedeon pedig csodás győzelmet arat.

Szelaniki Musztafa (- a török aki görög)

Zrínyi Miklós halálának leírásakor, a jelenlévő török krónikás, Szelaniki Musztafa szerint Zrínyi aranyos ruhában, háromszáz vitéze élén tört ki a várból. A kérdés nem az, hogy Szulejmán szultán és Szokolovics Mehmed nagyvezér történetírójának volt-e módja pontosan megszámolni az utolsó harcon elesetteket, hanem hogy ez a szám szimbolikus, amit Szelanikinek ismernie kellett. Ebből a végkifejletből visszafejtve a török szóvirágok dús bokrát – láthatóvá válik ugyanaz, amiről a bosnyák hősi énekek is szólnak – Zrínyi hős volt- Óriás. Két aspektust említve csupán: - egyik a Zrínyinek fogalmazott levél, amit állítólag a fia nevében írtak – és az erre kapott megdöbbentő erejű válasza Zrínyinek – nyilván aligha valóságos esemény – de mégis kiváló fogás Zrínyi személyének a méltatására, amit az oszmán (valójában szerintem görög - Szelaniki) történetíró pozíciója nem tehet meg. A másik a rövid, de velős méltatása a magyaroknak, mely szintén elrejtőzik, de utóbb már jól látható a cifra keleti köntös mögött.

2011-ben Szigetvár a Magyar Országgyűléstől a „Civitas Invicta” - „Leghősiesebb Város” címet kapta. Az „invicta” - helyesen legyőzhetetlen-t jelent. 2016-ban az „Zrínyi Miklós Emlékév” kapcsán pedig Szabó Tamás – „Zrínyi és katonái” emlékművének felirata is ideerősít: „In Gloriam Et Honorem Aeternum Militum Invictorum. MMXVI.” - Örök dicsőség és tisztelet a legyőzhetetlen katonáknak!

Zrínyi és bajtársainak harca példátlan kegyetlen és ádáz küzdelem volt a hatalmas túlerővel szemben. De ez a küzdelem nem volt reményvesztett és nem láncolta szíveiket félelem. Együtt – egymás mellett álltak és hitték, hogy életük -haláluk okkal, céllal történik és nekik egyetlen kötelességük a helytállás. Szigetvár hősei maradéktalanul ennek eleget tettek. Holtukban is győztesek Ők és ezt az ellenfeleik is megértették, ennek lovagias jelét hagyták.

Tudom nehezen értjük meg mai fejjel, de örök emberi értelemmel felfoghatóak Jézus szavai: „Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de a lelket meg nem ölhetik. Inkább attól féljetek, aki a lelket is, meg a testet is el tudja pusztítani a gyehennában.” (Máté Evangéliuma: 10, 28)

Valamint: "Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért."
(János Evangéliuma 15:13)

Lebedy János

„Civitas Invicta” 2018-ban is ( Gondolatok a Város felszabadulásának napján)

2011-ben Szigetvár a „Civitas Invicta” – „Leghősiesebb Város” elismerő címet kapta a Magyar Országgyűléstől. A múlt érdemeiért elnyert elismerő cím jogosultságát többen akkor és azóta is vitatták, vitatják. Kőszeg és Eger lokálpatriótái, képviselői, néhanapján történelemszerető, rajongó vendégeink is egyaránt. Nem is kell nagyon messzire mennünk, elég ha házunk táján körülnézünk – valljuk be a szigetváriak sem mindig értik a történelemfilozófia „devictus vincit” terminológiáját.

A mai kor embere, sajátosan elidegenedő, anyagelvű kultúrájában nem érzi át a „héroszok korának” lelkesedését – Hesziodosz vaskorszakában.

Tegyünk azonban egy próbát mindennek megértésére, miért van ez így?

1966-ban az ostrom 400. évfordulóján Szigetvár ismét városi címet kapott. A Szigetvári Vár is megnyitotta kapuit a nagyközönség előtt és az akkor új Zrínyi Miklós Múzeum kiállítását. Gyermekfejjel látva a kiállítást, de még nem ismerve a történetet, a halál és a pusztulás döbbenetére emlékszem leginkább. A minden páthoszt nélkülöző reménytelen és kegyetlen vég ridegségére.

Az égő vár és a lemészárolt védők szörnyű halála – a vesztes kapitány, aki a várral együtt az életét is elveszítette.

1966-ban Szigetvár vesztes csata színtere lett, Zrínyi pedig a legyőzött, sokak szerint hibás döntéseket halmozó hadvezér. Somogyi József lovas szobra pedig egy sosemkedvelt mementónak tűnő torzképe mindennek. Valljuk be nem egyszerű előfeltételek és itt nem az átlagpolgár a felelős – hanem, mondjuk úgy a „korszellem”.

De talán induljunk is el innen Somogyi sokak szemében lenézett szobrától. Alkotója rávéste a posztamensére a Zrínyi epigramma első strófáját és az akkor méltatlankodó, önérzetes szigetvári polgároknak azt üzente, hogy „akinek nem tetszik, az nem értette meg”. Pedig valahol itt van a kulcsa mindannak amit elfelejtett kései korunk. A ló – maga az állat a megélt rettenet, az ember – egyenes tartással, szilárd tekintettel – pedig az ösztönökben lappangó ágaskodó iszonyat felett győztes szellem képe. Pedig mindkettő ugyanazt látja maga előtt.

Óvodáscsoporttal végigjárva a várat az elmúlt nyáron, eljutottunk a gyerekekkel Somogyi – Zrínyi szobrához. Majd a gyerekek gyorsan meg is fejtik mit érez a ló és mit a lovas. De ekkor megkérdeztem őket, hogy mégis hogyan lehetséges legyőznie az embernek a halál rettenetét? A válasz egy kislány szájából érkezett és megdöbbentő volt: „szeretettel”.

Zrínyi harca nem pusztán katonai esemény volt, hanem korának „nagy háborúja” – eposzi küzdelem. Az akkori keleti világ ura, Szulejmán szultán (a kalifai cím birtokosa) vallása szerint szent harcot indított a Magyar Királyság ellen. A hatalmas haddal és kísérettel érkező, az akkori világ legjelentősebb tüzérségét fölvonultató „szolganyájat terelő” uralkodó negyedmillió alattvalója torkából morajlott fel tengerárként a kiáltás: „Allah hatalmas!” – Idebenn két és félezer magyar és horvát oroszlán válaszolt rá: „- Jézus!” A több, mint egy hónapig tartó harcon az oszmán sereg csak janicsárt és szpáhit 30000-et veszített. 1566 augusztus 29-én pedig, Szulejmán szerencsenapján, mely pontosan negyven évre esik a mohácsi csatától, a döntőnek szánt, teljes hadsereg bevetésével induló roham összeomlik. Megtörtént a lehetetlen. Négyezer halott és körülbelül 20000 sebesült a mérleg ezen az egyetlen napon. Bár erről az írások hallgatnak, a várban álló Szulejmán szultán dzsámi építői emlékül hagyták ránk fénybe írva, hogy ezt a szégyent már nem láthatta a Nagyságos uralkodó. Hogy mi vezetett a szélütéshez az pontosan nem tudható, de ez az esemény vezetett biztosan Szulejmán szultán titkolt halálához. Ezzel viszont véget ért a Török Világbirodalom aranykora, itt és akkor Szigetváron.

Zrínyi pedig ezt követően sem adta meg magát, kitartott a végsőkig. Kisasszony napján pedig lakodalmas ruháját felöltötte, díszes kalpagját feltette és őseitől örökölt kardjával kezében kitört a várból az ellenség özönébe. Tisztességes katonahalált halt. Ellenfelei megadták neki a korban szokásos végtisztességet, elismerve hősiességét.  

1671-ben Zrínyi Péter bécsújhelyi kivégzése után a Zrínyi birtokok és jószágok a Habsburgok kezébe kerülnek. A leltárban szerepel egy tárgy, amely nem adható-vehető, csak kiérdemelhető: Szulejmán kardja. 1568-ban a megkötött drinápolyinak mondott 25 éves béke ennek volt köszönhető.

És ugyan már, ki merné Leonidászt 300 spártai hősével vesztesnek mondani thermopülé szorosában, aki élete árán, de megnyerte a háborút a görögöknek?!

Szigetvár, 2018.02.13.

Lebedy János