Szigetvári Vár

Zrínyi

I. Apák vétke

„Tekintsetek a hollófiakra, hogy nem vetnek, nem aratnak,

sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat...” (Máté 6: 26)

Zúgnak az erdők fái a szélben,

Reggeli fények ébrednek színesen.

Izzik még tűzhelyén a parázs,

Nyitott ablakból asszony éneke száll.

Illata édes a harmatos földnek,

Minden fűszál terhétől hajlik meg.

Íze zamattá érik a gyümölcsnek,

Kellemes a madárdal az ember szívének.

Lassan a völgyeken lankákba olvad a táj,

Óriás hegyekről amint a patak idetalál,

Seregestől láthatod csordáit szarvasainak.

Láthatod Una vizének sebes sodrását,

Zöld mezők között általrohanását,

Sűrű erdők mellett kanyarodását

Zöld sziget körül csendesedő voltát

Kosztajnica várának lobogó zászlóját

Hallhatod a szelek vad rohanását.

Odabenn a tűz ég és meleg a kenyér,

Piros-zöld ablaküvegeken játszik a fény.

Nagy fehér patyolat között vetett ágyban,

Kicsiny gyermek sír fel anyja ölén.

-Zord idők között jöttél fiam a világra,

Kívül és belül ellenség tör most hazádra!

Innen a pártosok, onnan a terekek,

Ki lesz, ki menthet ügyünkben bennünket?!

-Hol vannak már a hollóknak fiai?

Hol vannak már a mezők liliomai?

Istentől kedvelt jó vitéz királyink?!

Immár búsulásodra fordultak híveid?!

Jövel Uram Jézus! Segély meg bennünket!

Szánd meg országunkat, szegény életünket!

Töröld el rútságunk, fertelmes romlásunk,

Apáink vétkeit ne vedd számításul!

Old meg zárját ős bilincseinknek,

Ne béklyózza senki csalárdul lelkünket.

Nézz le mireánk, a magas Mennyekből,

Áld meg e gyermeket, legyen jó szolgádul!

„A kis Jézus aranyalma,
Boldogságos Szűz Mária,
Egy kezébe ringatgatja,
A másikkal takargatja.

Aludj, aludj kisdedecske,
Betlehemi hercegecske,
Nem királyné a te dajkád,
Szolgálóbul lettem anyád.

Oh te dudás mit szundikálsz?
Fényes az ég, nem kell lámpás,
Ha kimegyek ajtóm elé,
Föltekintek az ég felé.

Ott látok egy szép kápolnát,
Benne a szép Szűz Máriát.”

(Népi imádság)

...

Idő fordul, szélnél sebesebben,

Zúgnak az évek tova, rendületlen.

Recseg-ropog az idő vén fája,
S aláhullanak néha a levelek.

II. Oroszlánkörmök

„Vegyétek eszetekbe a mező liliomait, mi módon növekednek: nem munkálkodnak, és nem fonnak;

De mondom néktek, hogy Salamon minden dicsőségében sem öltözködött úgy, mint ezek közül egy.” (Máté 6: 28-29)

Daliás vitéz áll a bástyán,

Bécs várának alánéz síkján.

Körül a törökök sáncok közé bújva,

Lövik a várost szüntelen ágyúkkal.

Szolimán hadát nyomasztja a gondja,

Őszi esők között mint Bécset ostromolja.

Vívják szakadatlan a magas kőfalakat,

Ágyúkkal, aknákkal rombolva azokat.

Ám a várat sok vitéz nép védi,

Hiába a török nagyszámú seregi.

Számban fölösen, de nem vitézségben,

Bajlódnak keservvel várnak vívásával.

Védők pedig gyakorta kitörnek,

Károkat tesznek a törökök népének,

Vínak azokkal váltó szerencsékkel

Harcoknak mezején szertelen hévvel.

Így szerezhetni legjobb érdemeket,

Hadi iskolában szép előmeneteleket,

Így ismertethetni meg leginkább magát,

Az ki vitézi dologban kíván dicséretet.

Győztesen kitörni, ellenre támadni,

Karddal a kézben ellenséget űzni,

Nehéz tusában sebeket szerezni,

Magát nem kímélve sebeket osztani.

Ily sorsa vagyon bátor vitéznek,

Az kit Isten a haláltól mente meg,

Annak osztályrésze diadal vagyon,

S híre katonák közt példaképpen vagyon.

Így ismerhetni meg őt vitéz voltában,

Kardforgatásban, hadak járásában,

Királynak szemében dicséretképpen,

Aranylánc, szép arabs paripa jutalmaképpen.

III. Babér

Kosztajnica vára de sokat te láttál,

Hogyha te köveid beszélni tudnának,

Elmondhatnád szavad a habos Unának,

Az meg tovamenve az egész világnak.

Zrínyi gróf vendéget vár a palotában,

Díszes termeiben az ódon várnak.

Katzianer gróf a vendég maga,

Ékes ajándékkal kedveskedik vala.

Dicséri Zrínyi gróf érdemeit,

Melléje sajátját is felemlegeti,

Király hűségét próbálni akarja,

Töröknek pénzét, aranyát kínálja.

- Nem kell nekem török császárnak aranya,

Sem semmi ékessége pogányok urának.

Tartsa meg kincseit maga országában,

Hadait meg távol saját birtokában!

- Nem tudsz te semmit, ostoba szolga!

- gerjedezik most fel Katzian haragja-

- Mert kit uradul szolgálsz országod rontója,

Szép Magyarországnak igazi hóhérja!

- Nem tartja az híven szent fogadalmát,

Mivel felfogadta Hazád pártfogását!

Meglásd, elveszejt, miként velem is tett,

Csak maga hatalmát öregbítni nem rest.

- Minden szavad árulás, elhallgass, akarom!

- Hitvány bitang ember ki nem lát a homályon,

Meglásd, veszésedet magadnak kerested!

- szóla most Katzian és tőrével közelget.

De ki tőrét először kirántotta,

Annak sorsa azzal teljesedett.

Az ki korábban szíves barát volt,

Abból halálos ellenség lett.

…

Évekként pergett le az idő homokszeme,

Történt pedig sok dolog közepette:

Pest vívása közben a király serege,

Igencsak megszorult a török kezébe.

Körülfogta hadát Ferdinánd királynak,

Menekülni onnan nem igen tudnának.

De ha egy remény van, az ott termett sietve,

Vágta a törököt király népét mentve.

Mindenki éltette dicséretes nevét,

Kit akkor biztos halálos veszélyből kimente.

Zrínyit ekkor Ferdinánd király,

Érdeméről meg nem feledkezve,

Tette bánná, népe fölött dicséretképpen,

Legyen hűsége, virtusa példaképpen.

„Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát; és ezek mind megadatnak néktek.”

(Máté 6:33)

Ide következik az „Egyszer egy királyfi…” népi énekes-játék.

IV. Frangepán Katalin

Fényes nap ez minekünk,

Ragyogjon orcád kedvesem!

Aranylik a kelő Nap fénye,

Nézd a madarat, mint repül felfelé!

Gond elmúlik nyomtalan,

Engedd szaladni szíved szárnyán!

Parázs ég szép szemedben,

Áldás köszöntött most ránk!

Ne törje csüggedés mosolyod,

Kikelet felé forduljon szemed!

Andalít most a lágy szellő,

Titkot hord magában a felhő.

Alma érik, jer együk gyümölcsét,

Lánc elpattan kezed érintésén.

Imába foglaltam gyakran nevedet,

Néma angyalok néznek könnyesen.

„...Hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, a ki igazgyöngyöket keres; A ki találván egy drágagyöngyre, elméne, és mindenét eladván a mije volt, megvevé azt.” (Máté 13: 45-46)

V.    A magyar nemes

Az ki érdemeit hűségesen bírja,

Méltatlan feledve nem marad jutalma.

Háládatosképpen hű szolgálatáért,

Mit mindenkor cselekedett Magyarországért,

Kapta a királytól Muraköz birtokát,

S ennek ékkövéül Csáktornya várát.

Ennek helye esett ekkor Zala vármegyébe,

Így lett birtokává Magyarország része.

Ekképpen példává lőn sok hív népeknek,

Kiváltképpen a magyar nemzetnek,

„Kell nekünk, mind, jó magyarnak lenni,

hogy horvátnak is ekképp kiválóvá válni!”

Hűségben szolgálni Szent Koronánkat,

Érdemben nagyobbat ki az ki találhat!?

Krisztus nemzetének így lenni részese,

Kire bízva vagyon az ő nagy keresztje!

Eggyé válni, testvérré, Ő hű szolgáival,

Kik hitükért öntözték vérükkel a földet.

Századokon át testükből pajzst téve,

Védbástyaként állva tenger közepében.

Lehet-e nagyobbat ennél kívánni?

Kincsért lehet-e édesebb szolgálni?

Mert ott vagyon szíve az embernek,

Ahol a mennyei kincset lelé meg.

„Mert a hol van a ti kincsetek, ott van a ti szívetek is.” (Máté 6:21)

VI. Babócsai diadal

Ezerötszáz és ötvenhat esztendőben,

Jöve a török had Sziget ellenében.

Vívják azt erővel, felhő sok sereggel,

Ágyúkkal, éléssel és sok feles néppel.

De a védők mindvégig megálltak,

Útját rekeszték a tenger pogánynak.

A városból mind a várba zárkozának,

Annak záraira igen vigyázának.

Vívnak ők naponta ádáz tusákat,

Törökök felett gyakran triumfálnak.

Ahogy híre jött a veszedelemmel,

Mindjárt hadba indult Zrínyi a sereggel.

Jó Nádasdy Tamás véle együtt vagyon,

Szép hadi rendekkel vonulnak a síkon.

Babócsa alá csalják a törököt,

Rinya folyó partján állítják rendjüket.

Jönnek a törökök, mint a feldúlt méhkas,

Hagyták az ostromot, „mint Pál az oláhokat”.

Kezdtek ők nagy hévvel, bátran csatározni,

Nagy lendülettel a magyart megvívni.

Amint így küzdenek, egyenlő eréllyel,

Ím, egy lovas tűnik ki bátor seregével.

Köpönyegét golyók lyuggatják keresztül,

De csak az élen törtet rendületlenül.

„- Mi a neved vezér, ki vagy te, mondjad?”

- kérdi a török bég csodálva a lovast.

„- Én, Zrínyi vagyok, horvátok bánja!”

- vágtat a vezér élen a kopjával.

Megrendültek ekkor a török hadsorok,

Futnak és hátrálnak immár a pogányok.

Lőn győztes ünnepe ismét a magyarnak,

Krisztus dicsőülésének szent ünnepnapja.

…

A diadal hírére lett aztán rettenet,

Egész Dunántúlon a törökök felett.

Futottak mind el nagyobb váraikba,

Győztes magyarokat nem várva be.

Sürgetné Zrínyi gróf, több sereg kellene,

Itt volna az idő a török kiűzésére!

Ám a várt segély, s a had elmarad,

Más dolga akad a birodalomnak.

Jobb a végeken most a törökkel béke,

Császár választásra készül Bécs népe.

Kicsiny országod sorsa holnapra vár,

Várj még Zrínyi gróf, zöldül még a határ.

Ezért bosszúságból, hirtelen haragból,

Lemondott a gróf a horvát bánságról.

A német generálisok irigyei annak,

Aki győzelmeket győzelemre forgat.

VII.                     Fényárnyék

„Én vagyok a feltámadás és az élet: a ki hisz én bennem, ha meghal is, él;” (János 11:25)

Napra éj száll, majd nap virrad,

Gyertyaláng éltünk viaszként olvad.

Hanem fenn a magas égben,

Szép csillagunk fennen égjen!

Égett a tűz, s a parázsról,

Izzó pelyva szállt az ágról,

Felszállott a magas égbe,

Csillagtüzek bús ködébe.

S ahogy szaladt, fel magasra

Csillagok közt elvész nyoma.

De hiába nincsen sorsa,

Viszont csillag hull utána.

Azt regélik, úgy mesélik,

Könnyet ejt olykor az ég is,

Mert ha elmúlik egy élet,

Így válaszol rá az ég is.

Nézzétek a sárga lángot,

Mint jár táncot a parázson.

Egymással mint ölelkeznek,

A dallamra táncba mennek.

Szempillantás csak az éltük,

Mégis elérik a céljuk,

Ölelésben összeforrva,

Halnak, s születnek újra!

Kit anya szült e Föld porába,

Embernek e szép világba,

Annak harca szakadatlan,

Fény és árnyék űzik gyakran.

Annak sorsa, hogy keresse,

Ha találta elveszítse,

Azt a híres arany almát,

Boldogságnak szép zálogát.

…

Így búcsúztatott el szép Frangepán Katalin,

Mindenben hű társa, gyermekei anyja,

Minthogy virágnak is mulandó nyílása,

Üde harmattal, szép illatozása.

Gyászolta meg őt hulló levelekkel,

Imába kulcsolt szívében könnyekkel.

Krisztusra tekintő bízó reménységgel,

Szürke égből vett bánat köpönyeggel.

VIII. Kulcsok

Napok és hosszú évek teltek,

Hadjárásokban béke percek.

Nyárra ősz, majd tél következett,

Fehéren takarta a hó a hegyeket.

Majd riadni kezdett a fagyott Unán,

Kizsendült a mező a folyó partján.

A sólyom magasan repült a Nap felé,

Vadászkürt búgott a százados tölgyesben.

Hívatta a király Zrínyit magához,

Ajánlott neki újabb méltóságot.

Kincstárnokának kívánja megtenni,

Mint ki javaiban is különb, mint a többi.

Hadi érdeméért, mit mással nem cserélhet,

Csatákban szerfelett való erősséget. 

Ezen felül Szigetnek várkapitányságát,

S a Dunántúl főkapitányságát.

Így aztán Zrínyi Szigetbe vonula,

Sok erős vitézzel a várat megrakta.

Lett itt a töröknek nagy rettenete,

Minden pogányoknak nagy veszedelme.

Sokszor szétkergette a portyázókat,

Messzire űzte a rabolni vágyókat.

Karja a Dráváig, innen a Dunáig,

Ért híre és félelme a szultán udvaráig.

IX. Kizil Elma

„És monda néki: Mindezeket néked adom, ha leborulva imádsz engem.” (Máté 4: 9)

Nagy híres Szolimán törökök császára,

Hadat indított ismét az országra.

Ekkora sereget nem látott a világ,

Száz és húszezer török katonát!

Valának ővelük sok lövő szerszámok,

Ágyújuk kettőszáz és kilencven három.

Sok derék szpáhijuk és jó janicsárjuk,

Csak lovasban százszor ezer katonájuk.

Nagyvezérük vala a Szokolli Mehmed,

A hadtanácsban foglalja az első helyet.

Néki parancsszava ezreket vezényel,

Felette egyedül csak a szultán rendel.

Ősz már a Szolimán, nagy szakálla vagyon,

Hetven és két tavaszt látott már egykoron.

Ő is felkészülve a sereggel indula,

Mivel álmát ekképp egy dervis magyarázta:

„- El kell néked menned szép Magyarországba,

Ott fénylik tenéked az szép aranyalma!

Hiába tenéked az te sok koronád,

Mígnem Magyarhonnak nem bírod birtokát!”

„- Annak koronáját te nagy ősöd viselé,

Az kinek ostorát egész világ félé.

Így lész rettenete te minden népeknek,

Bécs és Róma után, minden kereszténynek!”

Külde azonképpen követét a szultán,

Szigetnek várába sietve induljon.

Kérje el kulcsait Zrínyitől nyomban,

Mert ott megállani nem lehet a harcon.

Megy a török követ Sziget várához,

Áll Zrínyi gróf elé, kezd mondandójához:

„- Szultán akarata –add át várad kulcsát,

Mellé küld el kardod és akkor élni hagy.”

- Amit reám bíztak, azt én nem adhatom,

Nem enyém az, hogy azt néked juttathatom.

A kardomért, ha az kell, érte kell jönni,

 De azt csak halálért tudom cserélni.

X. Esküjük

Ekkor Sziget várát egy tó kerítette,

Alma patak vízét egy nagy gát növelte.

Hozzája csak hídon lehetett bemenni,

Óvároson által a várba bejutni. 

Óvárosnak vala három kaputornya,

Három szegletében, három bástya vala.

Ezen kívül csak az Újváros álla,

Ennek szegletében két sarkán egy bástya.

Városok voltak árkokkal kerítve,

Hidakon vitt az út azok közepébe.

Várba olyan keskeny palló vezetett,

Bárki oda csónakkal könnyebben mehetett.

Ekkor szigetiek mind egybegyülének,

Zrínyi hívására egybesereglettek.

Voltak ők kétezren és még háromszázan,

Velük a családjuk még néhány százan.

„- Mi most a várunkba be fogunk zárkózni,

Törökökkel szemben harcot fogunk állni.

Az ki ebben velünk megosztozni akar,

Esküre emelje most fel kezét hamar!

- Esküdjünk meg Isten színe előtt,

Hogy mi most a várat fel nem adjuk előbb,

Mintsem életünkkel, ha kell hát fizetünk,

De ellen kezére abban nem engedünk!

És ti mindenben szót fogadtok nekem,

Uratokul hűen választotok engem!

Aki ez esküvést eztán megtagadja,

Sújtson le reája az Isten haragja!”

Így szép egyetértésben ezt felfogadták,

Kapukat földdel jól eltorlaszolták.

Bástyákra ágyúkat kasban igazítottak,

Oda felcipeltek sok golyóbisokat.

Őrséget rendelt Zrínyi a falakra,

Éjjel és nappal álljanak strázsába.

Kémlelik a határt ők most mindenfelé,

Lovasaik mennek Duna-Dráva mellé.

 XI. Ostrom

Jönnek a törökök, seregük kiárad,

Mint megáradt folyó töri át a gátat.

Számuk foghatatlan, országnyi sokaság,

Szolgahad kíséri roppant járását.

Kerítik körül Szigetet sok haddal,

Megszámlálhatatlan fehér sátorokkal.

Ágyúkkal lövik éjjel és nappal,

Szűnni nem akaró égzengő robajjal.

Árkokat töltik földdel és rönkökkel,

Bástyákat töretik roppant lövegekkel.

Lerontották már mind a tornyokat,

Összetörték a szép harangokat.

Rohannak mind ők a falakon a résre,

Egyik másik hátán kapaszkodik érte.

De a magyarok nem állnak hiába,

Visszaűzik őket nagy kárukat látva.

Így mennek a várra ők fogyhatatlan,

S így apad számában a védősereg lassan.

Sok ember halála esik mindennapon,

De leginkább töröknek fájdalma vagyon.

Ami nem megy számban és erőben előre,

Azt ravaszsággal hajlítják kezükbe.

Várnak bástyájába aknát ásnak vala,

Annak pusztulásán magyarnak nagy kára.

Tűz és ellenség közt megkevesebbedve,

Visszaszorulnak a kastélyba menve.

Itt már férőhelyek szűknek bizonyultak,

Sok néppel egybe ők nyomorgattatnak.

„- Add meg várad Zrínyi, s fejedet megtartod,

Minden te népednek életét megóvod!”

- szólott a török követet küldözve,

De cselből hitette a magyart sietve.

„- Én a várat nektek soha meg nem adom,

Fejem álltáig, azt halálig megtartom!

Fontosabb nékem Hazám becsülete,

S szép üdvösségem reménylett ügye!”

XII. Végjáték

„A te néped készséggel siet a te sereggyűjtésed napján, szentséges öltözetekben; hajnalpír méhéből leszen ifjaidnak harmatja.” (Zsoltárok 110:3)

Látja Zrínyi tűznek pusztítását,

Látja vitézei fogyatkozó számát.

Asszonynak, gyermeknek nem való e pokol,

Itten pusztulni nekik nem való.

Töröknek haragja férfi ellen szól,

Kegyelemre köztük senki nem gondol.

De asszonyt és gyermeket véd a törvénye,

Török bosszújának ez vagyon a féke.

Így ha ők vesznek is választott halállal,

Ártatlanok megmaradhatnak, még ha rabsággal.

Isten kezébe vagyon itt mindenki,

Csak Ő szabadíthatja itt a népet ki.

„- Jöjj Cserenko, hű szolgáló vitézem,

Add nékem ünneplő öltözetem.

Add nékem száz magyar aranypénzem,

Váram kulcsait övembe teszem.

Fejemre teszem szép kócsagos süvegem,

Apám régi kardját markolja kezem.

Nem kell már más, vidd az udvarba,

Aranyam oszd szét mind a legényeknek!”

Emígy elkészülve ment ki az udvarra,

Várják már vitézi készen a harcra.

Hozzájuk ekképp szól bátorítva őket,

Fellelkesítve mind a halálba menőket:

„- Vitéz katonáim! Lám hová jutottunk.

Nem az ellenség nagy száma, sem vitézsége,

Hanem a tűz és a régóta tartó szárazság győzött le minket!

A várat megtartani nem tudtuk,

De a vitézi becsületet megtartjuk!

Gyertek, menjünk ki a külső várba,

Verekedjünk meg vitéz módra az ellenséggel!

Én köztetek az első akarok lenni.

Maradjatok velem a megsemmisülésig!”

- Előre!

- Jézus! Jézus! Jézus!

Mint küzdöttek ők, lángos szerelemmel,

Legendák mesélik, korok csodálták.

Ellen nem fért közelükbe. Jó haláluk volt.

Lelkükért lehajoltak az angyalok.

„Aki győz, örökségül nyer mindent; és annak Istene leszek, és az fiam lesz nékem.” (Jelenések 21:7)

2013. novembere

Lebedy János